barátok

Kiket nevezhetünk a barátainknak? Ezen gondolkozom mostanában elég sokat. Tudom, hogy vannak barátaim. Egy nevet sem fogok most ide leírni mert lehet, hogy nincs igazam. Én azokat szeretném a barátaimnak nevezni akik mindig mellettem vannak, bármi történik, meg tudják bocsájtani a hibáimat, és én is segíthetek nekik és velük lehetek amikor nekik nehéz az Élet terhe. Nincs annyi barátom mint amennyit szeretnék, de megbecsülöm azokat akik el tudnak fogadni így ahogy vagyok. Én is változok ők is változnak, de valahogy együtt,egyszerre. Mindenki más és mégis egyformák vagyunk és megértjük egymást. Mindenki egyéniség és mégis hasonlítunk egymásra.

Már elvesztettem nem egy barátnak tartott embert az életemben. Nem volt könnyű úgymond új embereket találni akikben megint megbízhattam. Volt akiben csalódtam. De örülök, hogy az utunk most egy ideig egy irányba halad, és remélem sokáig együtt maradunk... Nehezen bízok meg "idegenekben". Sokan ezt hibának tartják, mások azt mondják magamba zárkózom. Egyszerűen nekem így most egész jónak mondható az életem. Vannak barátaim akiket mindennél jobban szeretek és tisztelek. Van családom akikre bármiben számíthatok. Van Istenem aki megvéd. Van Hazám amiért élhetek. Vannak céljaim amikért fölkelhetek reggel. És van blogom ahova mindezt leírhatom.

Már csak azt nem tudom, hogy mit gondoljak az olyan emberekről akik örülnek annak ha én ott vagyok, elmondják minden gondjukat, bajukat, de ha velem van valami az nem érdekli őket. Olyankor eltűnnek. Ha megint minden rendben megtalálnak újra és jön az áradat. Panaszkodnak, mesélik a gondjaikat. Én szívesen meghallgatok mindenkit. TÉNYLEG!!! Csak néha tudhatnák, hogy hol a határ... Amikor én fél lábal a szakadék szélén állok és már az ugráson gondolkozom, olyankor odajönnek meglöknek és nem érdekli őket, hogy leesem-e vagy megkapaszkodom valahogy a szikla szélén. A barátaim ott állnak mellettem a szakadéknál és fogják a kezem, nehogy leessem. De ők sem lehetnek ott mindig. Vannak pillanatok amikor teljesen egyedül vagyok. És olyankor a legnehezebb. Amikor itthon vagyok egyedül a szobámban és sírok. Senki nem lát olyankor. Senki nem érti miért sírok. Néha még én magam sem. Csak azt tudom, hogy kell. Néha csak pár könnycsepp, van amikor egész éjjel a párnámba fúrt arccal zokogok. De néha az iskolapadban is rámtör. Ha meghallok egy számot. ha eszembe jut valaki, vagy valami. Pedig szeretném, ha az emberek erősnek látnának, és szeretnék erős lenni, de nem megy. Túl könnyen meg lehet bántani, túl könnyen megsértődöm. És hamar elsírom magam. Egyszerűen nem tudom miért... Pedig, ha arról van szó kiállok magamért és a szeretteimért.


Mára befejezem ezt a témát. Még vissza fogok rá térni. Majd egyszer... utoljára még így megemlítem, hogy vettem ma cipőt. Szeretem!!! CÉP!!! Fekete!!! : ) Tudom, tudom: hülye vagyok...